– Hova merült el szép szemed világa? – ölelte át Jánost hátulról a felesége. – Min merengsz egy idő óta?
– Előtted szeretnék meghalni.
– Tessééék?
– Azt mondtam, hogy nem szeretnélek túlélni.
– Hangodon félelem érződik. – Majd pillanatnyi szünet után aggódva kérdezte: – Valami baj van?
– Velem egészségileg semmi baj. De félek az egyedülléttől. Félek az üres lakástól. Félek a gyásztól.
– Mióta a kisebbik is „elrepült” a határon túlra?
– Valahogy úgy. Nyomaszt, hogy üres a ház.
– S inkább meghalnál hamarább. Vagy ilyen önző!
– Önző? Miért lennék önző?
– Képes lennél elvárni tőlem, hogy nézzem tehetetlenül haláltusád? Hogy érezzem azt a fájdalmat, hogy elvesztettelek? Elvárnád, hogy eltemesselek? Hogy a sírod látványa állandóan eszembe juttassa milyen rettenetes egyedül maradni? – kapta fel Mária a vizet.
– S te elvárnád, hogy támasz nélkül maradjak öregkoromra? Hogy tehetetlenné válva ne tudjam ellátni magam? Hogy gyermekeimnek terhére váljak?
– Ha szeretsz, nem várod ugyanezt tőlem.
– Persze, mindig én…
Ajtódurranás vetett véget a vitának. Egész este egy szót se szóltak egymáshoz. Mária tüntetőleg külön szobában vetett magának ágyat. János nem bírt elaludni, csak forgolódott. Végül megemberelte magát, felkelt hogy Máriához menjen. A sötét folyósón feleségébe ütközött. Mária egy nagyot sikított, majd megismerte az ismerős kéz tapintását. Belekapaszkodott. Karjaik, mint két közeli fa ágai összegabalyodtak.
– Szeress Philémon.
– Te is Baukisz.
– Gyere, féljünk együtt…
– Ilyen hülyéket, mint mi se sokat hordott a hátán a világ…
„Philémon” és „Baukisz” autóbalesetben vesztette életét. Egy kanyarban nagy sebességgel szabálytalanul előző tehergépkocsi leseperte őket az útról… A kocsijuk roncsában átölelkezve találtak rájuk…
Legutóbbi módosítás: 2008.06.10. @ 06:55 :: Vandra Attila