Szeretem a ködöt. Ezért a kijelentésemért sokszor kaptam kérdő pillantásokat, de sokan el is képedtek a hallatán. Volt, aki „hosszan” kérdezősködött:
— Miért?
Volt, aki döbbenten érdeklődött:
— Mit szeretsz rajta? Azt, hogy ott is eltévedsz, ahol mindig kiismered magad? Azt szereted, ha nem látod a napot, vagy nem látod még a lámpák fényében sem, hogy hová lépsz, mindenbe és mindenkibe belebotlasz? Szereted összetörni magad? Nem szeretsz rendesen látni? Pont te, aki annyira szereted a természetet? Sokszor van nálunk köd a Sajó kanyarulata és a környező hegyek miatt, de szeretni?
Nővérem, aki a legjobban ismer, jelentőségteljesen rám néz, nem fejti ki részletesen gondolatait, mert azokat írásaira tartogatja. Szóval néz rám, és ezt mondja:
— Szereted? Mert hülye vagy!
Pontosan tudja, hogy kedélyesen megelőlegezett véleménye úgyis arra sarkall, hogy részletesebben kifejtsem állításom lényegét.
— Szeretem a ködöt, mert elfed, betakar mindent. Igaz eltakarja a szépet is, de azt odaképzelem. De azt is eltakarja, ami visszatetsző és ilyenkor jótékony a homálya.
Erdőben még sohasem tévedtem el, még ködben sem. Városban ez verőfényes nappal is sikerül. Amikor sétálok, minden sejtelmessé varázsolódik. A fények természetellenesen puhává válnak. A fák lassan és szégyenlősen bontakoznak ki. Először csak gally-ujjukat nyújtják, közelebb érve derengeni kezdenek az ágak, végül feltűnik a törzs is. Mintha azt mondaná:
— Itt vagyok. Látod? Neked megmutatom magam. Te közelebb jöhetsz, ha akarsz!
A lámpák fehér tejburkot világítanak meg, messziről olyanok, mintha fénylő ezüstgömbök ragyognának a sejtelemben. Ha megállsz és figyelsz, láthatod, miként gomolyog, ölt különféle formákat. Csak egy kis képzelőerő kell, és alakokat látsz, történeteket mesél a köd.
Egyszer a képzeletemre sem volt szükségem:
Furcsa, hullámzó mozgással ügetett, közeledett felém valami az úton. Megálltam. Mi lehet ez? Macska nem jár így, kiskutya sem lehet. A homály az ember távolságérzetét, méretbecslését is megtréfálja.
Egy mókus torpant meg előttem. Úgy állt meg, mintha egy filmkockát merevítettek volna ki. Egyik mellső lába a levegőben, három lába a földön, farka az égnek meredt.
— Ez az alak erősen emlékeztet egy emberre, de meg sem moccan — gondolhatta.
Azután a fenekére ült, dús farkát a hátára kunkorította és zavarában mosakodni kezdett. — Az sohasem árthat! — Tisztálkodás közben, pedig remek gondolatai támadnak az embernek. Akarom mondani a mókusnak. Meglepődtem, hiszen már jócskán benne járunk a télben, karácsony is elmúlt, mit keres a házam közelében ez a kis állat?
Bizonyára felrévedt és elindult egy kis nassolásra. (Emiatt úgy gondoltam, hogy mókusom csak a női nemhez tartozhat) —2 és + 4 fok között ingadozik a hőmérséklet ebben a semmilyen télben. Hó nincs. A televízióban minden nap „életveszélyesen megfenyegetnek”, hogy most aztán lesz hó. Olyan hó lesz, hogy még hó is lesz, ha nem vigyázunk. Valamelyik nap pelyhezett valami havacska, de az is elolvadt. Az idei Tél, pedig nem nagyon rázza a szakállát. Mitöbb, Holle anyó valószínűleg elutazott északra unokákat látogatni.
Néztem a mókust. A mókus meg engem nézett. Néztük egymást.
Nagyon megéhezett a kis buta. Lehet, hogy nem találta meg eldugott tartalékait? Vagy ha meg is találta, ebben a semmilyen időjárásban elpusztulhattak a magvak, korhadásnak indultak a makkok. Emlékezhetett nagy diófánkra, de csalódás érhette szegényt, mert az ősszel, az előző tél végi, tavaszi fagyok miatt csak három-négy szem dió termett a hatalmas fán.
A mókus hirtelen ugrott el, én pár lépés után hazaérkeztem. Bementem a kamrába, előkerestem a karácsonyi diós-süti megmaradt „alkatrészeit”, néhány diót késsel kettépattintottam és szépen, sorban, falécek közé szorítva kiraktam a — diófánkra.
Másnap megnéztem a kirakott csemegét. Sok madárcsípést láttam rajtuk (működnek cinkéink is), de találtam olyat is, amin nagy metszőfogak nyomai látszottak. Raktam mellé néhány egész diót is. (hagy koptassa a fogát).
Azóta, ha kimegyek az udvarra, mindig van a zsebemben dió. Nem venném a lelkemre, ha csalódást okoznék.
Egyébként mondtam már, hogy szeretem a ködöt?
Legutóbbi módosítás: 2008.06.14. @ 13:51 :: Placskó Lajos