Pápay Aranka : Bodri – második rész

 

 

Közös megegyezéssel a patinás Bodri nevet kapta a hatalmas kölyök. Őszig még rakoncátlanul legázolta a kertet és két ember helyett evett, de a hatalmas hóban Öcsivel együtt rohangált, bukfencezett, okos fejét felemelve figyelt a gyerekre, az meg a vastag bundába markolva állt fel a süppedő fehér takaróból.

Tavasszal befestette ugyan magát az angyalvörössel felmeszelt téglajárdán, de jámboran tűrte, hogy Miklós megszabadítsa téli szőrcsomóitól, azt is, hogy habos vízben megsikálják. Lassan megtanult vigyázni a virágokra, megértette, mit szabad és mi tilos, őrizte a portát, már bariton hangon jelzett minden apró zajra. Tette a dolgát. Félelmetes volt, ha bárki megállt a kapuban, de a gazda megérkezését megkülönböztetett örömhangokkal adta tudtára a világnak. Hűséges szemmel követte a háziak minden mozdulatát.

Cserébe megkapta a legjobb falatokat. Öcsike és Mamika azt hitte, a többiek észre se vették, amikor kicsempésztek neki egy-egy nagydarab félig lerágott csontot, Flóra pedig szándékos csörömpöléssel kaparta a tepsit, mire Bodri rohant, mert imádta a sütemények levágott szélét befalni.

A családnak közeli barátja minden nap elhaladt a ház előtt Tisza kísértetében, aki egy hasonló termetű, de rövidszőrű, rókavörös, keverék kutya volt, különleges dísszel, bozontos és oldalra felkunkorodó farokkal.

Ez az ékessége, vagy valami más, a gazdik által fel nem ismert kisugárzása hatott-e ingerlően Bodrira, arra sohasem derült fény, de ha a kapun belül lustán hevert, már akkor halk morgással emelte fel a fejét, amikor a harmadik ház előtt jöttek, kutya és gazdája.

A férfi jó barát lévén eleinte megállt szót váltani a kiskertben hajladozó Flórával, de erről hamar le kellett szoknia, mert egy morgás-váltás után akkora perpatvar kerekedett, hogy a kerítés két oldalán hantdarabok repültek szerteszét, miközben a két dühödt kutyalegény a lécekbe harapdálva rohangált fel-le és iszonyúan hörögve-acsarkodva ugatta egymást.

A jó idő beálltával Öcsi a Sióra vitte fürdetni Bodrit. Jöttek a kis barátok és a nagy közös lubickolások, fröcskölések a sekély vízben. A beszappanozott bundán hatalmasra dagadt a hab, hát csapkodták, locsolták a játékos kölyökkuvaszt. Egy ilyen nyitott tenyérrel ráirányított spriccelő vízsugár a vidáman ugráló kutya tátott szájába vágott, és a torkán akadt. Na, ebből nagy baj lett, nem is sejtette a díszes társaság, hogy mekkora, és nem is egy.

Bodri olyan fuldokló rohamot kapott, hogy félelmetesen, egyre elhalóbban, sípolva köhögött, hörgött. A póráztól nem szabadulhatott, hát hazáig vonszolták egymást a kétségbeesett gyerekkel.

Ettől kezdve a víz csobogását meghallva elbújt és fenyegető morgást hallatott a házából. Ember nem volt, aki meg merte volna fürdetni. Itatóját csak a távollétében lehetett feltölteni. Pórázról pedig szó se eshetett többé. Ez akkor vált ijesztővé, amikor mama cérnát gombolyított és Bodri ínyét mutatva emelkedett fel.

Oltásra kellett vinni. Miklós leült mellé, simogatta, beszélt hozzá, a kutya boldogan nyúlt el, de a szíjat észlelve vadul forgó szemmel mordult. Nem lehetett egykönnyen megkötni többé.

 

*

Abban az időben még mosópadok voltak a Sió-híd alatt, ahová, ha nem is mosásra, de öblítésre kivitték az asszonyok az otthon már kimosott ruhát. Flóra épp felhajtott szoknyában állt a pad egyik, Tisza gazdaasszonya, Margitka a másik végén, az ő fia és kutyája ott ugrált a többi gyerekkel. Szorgalmasan öblögette ki-ki a maga holmiját, amikor a part feletti dombról felhangzott Bodri erőteljes basszussá mélyült vakkantása. Tisza felkapta a fejét és mindenki megmerevedett.

Aztán a két jószágnak szinte szárnya nőtt — legalábbis Margitka így vélte látni, mesélte később —, rohantak egymás felé és őrjöngve összecsaptak. Pillanat alatt egyetlen rőt-fehér foltos gombolyaggá váltak, amiből hörgések és vonyítások jöttek. A kisfiúk előbb kiabálva, majd előbb a kisebbek, majd mindegyik sírva, botokkal próbálták szétkergetni őket, de már azok nem ketten voltak, hanem egyetlen süket, fogakból és karmokból álló, vérengző gubanc. Már szőrcsomók repültek és véres nyomokat hagyott a forgó, guruló, lassan a meder felé sodródó szőrlabda.

Flóra felkapta a teli vödröt, rájuk zúdította, de azok nem érzékeltek semmit. Erősen belemélyedt fogaikkal nem engedték képzelt ellenség zsákmányukat, már sárgolyóvá váltak. Aztán belegurultak a Sióba. Ahogy a vízbe elmerültek, hirtelen eleresztették egymást, nyilván levegőért kapkodva. A sárgubanc szétvált, egyik fele kimászott a partra, lerázta magáról a vizet, ami felfedte vörös szőrét. A másik felállt, a hasáig érő, felkavart, iszapos vízben gázolva kicsörtetett, és hátulról azonnal belemart a vörösbe.

Hosszú, óráknak tűnő percekig marcangoltak, de egyre gyengébbek voltak a mozdulatok és sírósabbak a hangok. Kis időre lehasaltak lankadó-éberen helyezkedve szembe, de vicsorogva, és amikor a másik megmozdult újra összekaptak. Nem tudták legyőzni egymást. Végül Bodri feltápászkodott, Tisza figyelve ugyanazt tette, mint két sárszobor meredtek a másikra egy darabig, majd lassú, ólomlábakkal hátat fordítottak egymásnak és ellenkező irányban elkullogtak.

Közönségük is fáradtan oszlott szét. Bodri otthon bebújt a házába, a hazatérő gazdáit nem is üdvözölte, biztosan a sebeit kellett nyalogatnia és mérhetetlen gyűlölettel szőni a megtorlás terveit Tisza ellen…

*

A hajnal első sugarai beszűrődtek a függönyrésen, amikor Flóra furcsa hangokra lett figyelmes. Az ablakhoz sietett és kilesett a sápadt fényben derengő korareggeli utcára. Nem hitt a szemének.

— Miklós, gyere, ezt nézd meg!

A kocsiút közepén játékosan fogócskázott a két ellenség. Lekushadva mellső lábukra könyököltek, majd ágaskodva összekapaszkodtak, mintha csókolóznának, aztán hízelgő farkcsóválással oldalukkal dörgölőztek, lesve a másik mozdulatait, mellső lábra könyököltek, majd aprókat ugrottak és ismét futottak egy kört. Közben vígan, barátságosakat vakkantgattak.

Bodri ezután minden nap elkísérte pár háznyira a szőlőbe, később meg hazafelé tartó Tiszát, békésen poroszkálva egymás mellett, aztán, mint aki letudta a mai randevúját, visszaballagott az udvarban álló fa alá, ahonnét szemmel tarthatta a kaput.

*

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/