Tette a dolgát,
Dolgozott.
Csak ritkán szomorkodott,
S nem sokat morfondírozott.
Most is hallom, magában
Sokat dalolgatott.
Hajamat minden nap lófarokba fogta,
S bele pöttyös szalagot rakott.
Tésztát gyúrt, ha kértem,
S egyszer jól elnáspágolt,
Erre még most is emlékszem.
Nem volt mindig könnyű a sorsa,
A bánat olykor az ő mellét is nyomta,
S ha torkát gond is szorította,
Mégis kisült a kalács vasárnapra.
Erős volt, bátor és okos,
Nekem mindig vigaszt adott.
Ágyamhoz ült, ha fölsírtam éjjel,
Lábamat nyomkodta, s mondta,
Azért fáj, mert növök.
Meghallgat most is, ha fölhívom
Ő érti, neki nem terhes, ha panaszkodom.
Mondja, én vagyok minden gondolatja,
Terhem az ő vállát is nyomja.
Megszabadít, ha csak meghallgatja.
Mert vérében őserő csorog,
S a varrógép egyre csak kopog.
A pedált szakadatlan nyomja,
S keze nyomán kivirul a rózsa.
Unokáit mindig számon tartja,
Hat, nem kevesebb, annyi boldogítja.
Jókedvével nem fukarkodik,
Boldog, ha ha nekik valamit adhatik.
Hajdan barna volt, s csinos,
Magára festéket sosem rakott.
Ma már a haját nem festi,
A nagymamák fehér koronáját viseli.
Háta kissé hajlott, s vasárnap
Nem főz ebédet.
Ma már lányai raknak elé étket.
Hetvenhat lesz nyáron a Drága,
De még lépteit vígan szaporázza.
Egyedül él, de mégsem magányos,
A tévében mindig szól a nóta.
Csak az a sok álom ne volna!
Apám emlékét őrzi a szívében.
Szegény, már nem fáj semmije-mondja
S könnyeivel küszködik a temetőben.
Áldott, jó asszony az én anyám.
Lényéből árad a boldogság.
Remélem, nem csak külsőre hasonlítok rá.
S most, ezen a szép napon
Azt kívánom Neked, jó Anyám,
Érd meg, hogy nekem is legyen
Legalább hat unokám!
Kalocsa, 2020. május 3.
