Mutasd meg magad,
te szánalmasan, füstölgő hitvány tűz,
mely könnyekkel itatott,
nedves fától füstölve pislákolsz,
hol van a nyár ereje belőled,
a parázsló jövő ígéretes tűz reménye?
Mutasd meg magad,
jer elő barlangodból,
ébreszd fel, mi bennem oly izgő-mozgó!
Eszedbe jut-e még a gyermekkori színes forgó,
mikor jövőbe látni volt jó?
Vagy rájöttél már rég,
mennyire hazug a felnőtt lét?
A felnőttkor tágas, virágos mezöjének látványa,
a rothadó fából készült emlékek állványa….
Mutasd meg magad élet,
hová bújt a tavaszi ígéret?
Miből szökken szárba a virág,
s mitől tudja a fecske, a haza vezető irányt?
Jer elő, állj ki ellenem,
vádolj, szapulj, hibáztass,
égess napsugárral, szakadó esővel bőrig eláztass!
Csak mutasd, hogy vagy!
Hogy lüktetsz, kényeztetsz,
hazudsz, majd becsapsz!
Sírjak tőled és nevessek,
kívül belül érezhesselek!
Mutasd meg magad,
te alamuszi csalfa jószág,
táncra hívsz, majd leültetsz,
kertembe emlékeket ültetsz!
Adj az ősznek új ecsetet,
hozza vissza nekem a színeket!
Őszülő fákat, ahogy álomba merülve,
mosolyognak, tavaszt remélve.
Mutasd meg magad élet!
Szunnyadó lelkem nem csupán ígéret!
Hogy érezzelek ereimben,
foghassalak ráncos, sebes,
meggyötört kezeimben.
Tedd fel görnyedt hátamra
az általad font rőzsét,
had vigyem, had vigyem még…..
Mutasd meg magad élet,
te adakozó, örök megfosztó,
mennyit ér az olcsó, s mennyit a drága posztó?
Mondd nekem élet,
hogy, a beteljesületlen szerelem is szép,
egy pillanat ér annyit, mint egy év,
van még az égen szivárvány,
s a földön van érték,
mit gyarlóság nem tép szét!
Mutasd meg magad élet,
hogy vezet út még a jövőbe,
ha tiszta szívvel, őszintén és bátran lépek,
s, hogy a halál, nem kezdődik a bölcsőben.
Hogy vannak még kincsek, ott belül,
szélcsend, ha a vihar elül,
mutasd meg, nem hiába létem,
s engedd meg,
hogy újra vörös legyen vérem!
