Veszekedtem Istennel.
Perlekedtem emberrel.
Szidtam az ördögöt.
Hitemet hagytam
magam mögött…..
Annyira fájt,
hogy beborult elmém,
válaszokat nem leltem
sehol sem én.
Csak a csend, s a hideg
a csupasz tarló, a minek…
Dacoltam. Sírtam.
Lázadtam.
Tőled csak egy üzenetre vártam….
Mért adott szeretetet Isten,
majd elvett értelmetlenül mindent?
Mért vagyunk ma,
holnap meg sehol,
hol van az igazság,
mért nem elég, ha valaki jó?
Porig égett az erdőnk,
mit ketten ültettünk,
hol boldogok voltunk, s talán még lehettünk….
S egyszer egy nap,
mikor épp kínok között,
a hamuban fetrengtem,
egy sárga kis virág szólított meg engem.
Nem hittem szememnek,
bár tudtam már réges-rég,
hinni a szívnek kell
rejtve van minden mi érték.
Ott, a tűz pusztította erdőben,
elindult egy élet,
mint vér az ereidben,
folyamatosságot lüktet.
Hamuból ébredő remény,
hogy hirdesse,
a szeretet soha nem hal meg,
a szeretet örökké él!
Hogy hallják a madarak,
a megégett fák,
hogy a mindenség nem hagyja
magára soha az árvát.
Hogy van Remény ,
van Élet,
hogy nem tűntél el,
csak már nem ölelhetünk téged.
Üzentél nekünk
kik téged feledni nem tudunk,
hogy velünk vagy mindig,
akkor is, ha már nem láthatunk.
Nőj kicsiny virág,
légy te a Boldogság,
légy te a vígasz
hirdesd a Csodát!
Mi gyarlók és hitetlenek,
tanuljunk tőled hitet!
Fogjuk fel végre,
a búcsú nem örök,
csak vége az útnak,
zárulnak a körök.
Nőj kicsiny virág,
hamus erdőnek éke,
légy a bizonysága annak,
hogy az életnek SOHA nincs vége.
Nem választhat bennünket szét,
sem idő sem tér,
a szeretetháló által
lelkünk mindig összeér!
LELKÜNK MINDIG ÖSSZEÉR!
