Ősszel a halálról mesél a táj,
az elmúlás fellege borul az égre.
Csitt! Ne félj! Nem fáj!
Nézd, mily’ szép a természet!
Aranyba boruló fák, egykorzöld lombok,
levelek hullnak, keringve szállnak,
mint megannyi paradicsommadár,
boldogan, kacagva trilláznak.
A halál nem oly csúf, mint hiszed.
Eljön mindig az a végső pillanat,
s lehet szép, egy kedves ígéret,
hogy új tavasz jő, friss levél fakad.
Régi ruhádat leveted, kecsesen,
szívedben nem él már fájdalom.
Hisz éltél, hittél, szerettél.
Most megpihensz az alkonyon.
2019
Fotó: Budai Orsolya
Lázbérci táj