Az őszi szél felkavar
hullt szirmokat,
zizzenő avart,
a szívemen is átszalad
és könnyeket fakaszt.
Siratja azt, ki messze jár,
az ifjúságot, ami tovaszállt.
A lélek fáj
de nincs tovább,
az őszi szél mindent elsodor,
szívemre lágyan ráborul
az elmúlás.
Hull a könny,
mint szürke esők,
a még szürkébb egekből esők,
siratva az elmúlt időt.
Ha majd a könnypatak
lassan elapad,
az izzó nyárnak édes hímporát,
mely nem volt más,
mint aranyló álom,
csalfa ragyogás,
csörgő, száraz avarral
fedi be az Ősz
és szívünkre száll
a bús októberi köd.
