1.)
A májusi esőket, mostanra forró júniusi napok követték.
A poros földút – amolyan dűlő út – belecsatlakozott a kanyarodó műútba.
A műútról egy feketeruhás, fekete fejkendős asszony léptei ráfordultak a poros útra.
Megállt.
Előre hajolt és a válláról leemelt kapára támaszkodva, lehúzta a lábairól a fekete szandált.
A szandálokat a bal keze ujjai közé fogta, a kapát a jobb kézben, a nyélközépnél tartotta, a kapa éppen csak megbillent a lépéseknél.
Még délelőtt volt, éppen csak elmúlt a reggel.
Az asszony fekete volt, és arctalan mert a feje előre billent, és billegve lógott, mintha minden lépésnél bele akarna esni a poros földbe – mélyen bele.
Az asszony lélektelen feketeségétől még az asszonyt körülvevő levegő is megfeketedett.
Fölfelé lépegetett a domboldali poros úton, aztán egy oldalágra váltott.
Az erősen emelkedő út befordult a szőlők közé.
A meztelenlábú asszony szusszanás nélkül lépkedett tovább a szélesebb barázdákkal elválasztott szőlőültetvények között, és még a teljesen elhanyagolt, vagy a frissiben kiirtott szőlőparcellák felé sem fordította oda a fejét.
Lelassultak a léptei, megállt aztán néhány lépésnyire bement egy széles mezsgyesorba, és a tőkék közötti térdig érő gazban letette a szandáljait.
Nem nézelődött, csak éppen kilencsornyival feljebb, befordult a telekhatárt jelentő széles mezsgyébe és kapálni kezdett.
A válla és a dereka hajladozott, de a feje az most is csak a föld felé nézett, és még a sor végén sem nézett föl.
Pedig lett volna ideje ha akarja, mert az erősen emelkedő domboldal miatt, az utolsó tőke körülkapálása után visszagyalogolt a sorok aljára, és az új sor kapálásának csak ott kezdett neki – a domboldalt úgy kell megkapálni.
A nap meredeken emelkedett az égi úton és kíváncsian tekingetett a fekete alakra.
Igen kíváncsian! – mert megszokta, hogy az emberek az ég felé emelik az arcukat, ha a munka nehezében aprócska pihenőre vágynak, meg ha a munka hevétől, vagy mástól kimelegszenek.
Nézte az asszony szorgos mozdulatait és még ő maga is beleborzongott a feketeség alatt izzó forróság hevébe.
Az a feketébe öltözött asszony nem érezte a forróságot, vagyis azt ki tudja…, hogy mit is érzett …
Az órák szép rendezett sorban múltak, és fogytak a kapálatlan sorok.
Az új sor a kilencedik volt, és akkorra a kíváncsi nap már teljesen az öregasszony feje tetejére telepedett.
Az asszony elhaladt a sor külső szélére tett szandálok mellett, és a sorvég utolsó tőkéi felé közeledett.
Egy vastag gaz karógyökerére tövére erőteljes csapást mért, aztán lehajolva kirántotta a földből.
A mozdulatsor még nem ért véget, amikor az asszony feketébe burkolt és az erőfeszítéstől felmagasodó farárának két oldalára hatalmas tenyerek nehezedetek.
Az asszony megdermedt, de a tenyerek nem.
Azok egymást váltva csúszkáltak lefelé az asszony combján, de visszafelé már együtt haladtak, mert magukkal húzták a szoknya elzsákmányolt alját, és amint felértek gondos sorokba hajtogatva rárendezték a szoknya anyagát az asszony derekára.
Az asszony erősen megszorította a kapanyelet, de nem mozdult.
A tenyerek pedig körbe simítottak a fehér bugyin, akkurátus mozdulattal lehúztak, aztán a térdek felett összeigazgatták egy sűrű csíkban.
Pár pillanatig nem történt semmi… – ami az asszony hátsó fertályát érintette volna, de aztán a felmeredő csupasz fenék hófehér bőrét a hatalmas markok eltakarták a nap kíváncsi tekintete elől.
A tenyérhez tartozó ujjak megkapaszkodtak a medencecsont szélében és egyúttal, mintha érett almát akarnának kettétörni szét is feszítették a fél részeket.
Feszítettek, de nem erősen és nem is sokáig, mert a tenyerek tulajdonosa éket ütött a repedésbe.
Az ékütéshez az asszony halk jajdulása és nyögés-hörgés keverék hangja volt a kíséret, de helyéről a lába egy csusszanásnyit sem lépett előrébb.
A tenyerek még kapaszkodtak egy rövid ideig, de aztán tovább indultak és mint ujjongó felfedezők a hegycsúcson, megkapaszkodtak az asszony melleiben.
Az asszonytest hátsó részében a mélyre beütött férfitestrész, elől meg a kapaszkodó és simogató férfitenyerek önállóan tették a dolgukat, de valahogyan mégis közös ritmusharmóniát varázsoltak a mozdulatlan asszonytest és az igencsak mozgó behatoló között.
Csak néhány perc telt el, amikor a hajdani dicsőségre emlékező delet kezdte hirdetni a templomtorony nagyharangja.
Az asszony torkából kifakadó hang, meg egy egészen más diadalt kezdett hirdetni, amihez az asszony háta mögül egy igen mély férfihang is társult.
A harangszó zsongva halkult bele a semmibe, a két test pedig zsibongva belefeledkezett a beteljesedett gyönyörbe.
Lassan magukra és az értelmükre találtak a testek, de olyan igen nagyon jól érezték magukat, hogy még néhány percig nem mozdultak, sem erejük, sem kedvük nem volt a mozdulatlanságból mozgást csinálni.
Csak az idő halad, mert az életnek szükséglete a mozgás, a változás.
A férfi tenyerei újra végigsimítottak az asszonyi test titokzatos rejtekein, aztán a férfi csosszanva hátra lépett.
A mozdulatsor e-részét az asszony teste, egy hangos cuppanás szerű hanggal nyugtázta.
A férfi néhány másodpercig nem érintette meg a fedetlenül maradt asszonytestet, de aztán a tenyerei újra végigsimogatták a far, és a combok hófehér részét egészen a térdhajlatban feszülő bugyiig.
A bugyi hamarosan rákerült a helyére, csak közben úgy érezte az asszony, mintha egy könnyed szellő megérintené a gerince tövét de tudta, hogy az a férfi csókot lehelő ajka volt és a csók helyét eltakarta, a szép aprólékosan kihajtogatott fekete szoknya.
A férfi tenyere pedig, mert más dolga már nem volt, hiszen amit szétszedett azt már összerakta, ránehezedett az asszony farrészének a közepe tájékára, úgy nagyjából a leheletcsók helyére.
Az asszony erősen megszorította a kapanyelet és mire a teste is megmoccant volna, a fülei meghallották a férfi medvedörmögés-mély, de igen halk hangját.
Irma! Én most nem tudom, hogy mit mondjak arról, ami az imént megtörtént. De most nincs is ideje a beszédnek.
Én ma este – na, nem túl korán, még ha nagyon is sietek – de azért még a sötétség előtt átmegyek tehozzád.
Átmegyek és bekopogok az ajtón. Nem kell bepáncélozni, mert nem nyitom meg és ha te nem nyitod ki, akkor én kopogok még egyszer, aztán megint, de mindig csak hármat.
Ha nem nyílik ki az ajtód, akkor elmegyek.
Nehéz lesz a lelkem, és a fejem is beleütögetődik majd a földbe, de megyek, és nem fordulok többet feléd.
Irma, amióta meghalt a Gizi, én nem sok főtt ételt, rendes ebédet, vacsorát ettem meg. Egyedül magamra nem főzök és nem is tudok.
Ha beengedsz – de hellyel, étellel nem kínálsz – akkor azt majd úgy veszem, hogy haragszol énrám, mert talán valami rosszat tettem.
Akkor én mégiscsak ott leszek tenálad, és elmondom – amit most nem tudok – hogy te, majd annak alapján dönts a sorsomról.
Mert lehet, hogy arról kell döntened.
Hirtelen nagy lett a csend legalább is valakinek, egy örökkévalóságnak tűnő időre – valójában meg röpke pillanatokig, mert megszólalt az asszony.
Lajos! – Én megértettem, amit mondott, meg talán még azt is, amit tett.
Ha végzett a munkájával és megtette, amit tennie kell, akkor ha eljön majd hozzám, talán majd beengedem, de lehet az is hogy nem.
Álgyon Isten Irma.
Álgya a Gazduramat is.
2.)
Egyik sem szólt többet, Irma kifeszítette a földbe vágott kapát, aztán nekilátott a sor visszamaradt részének, és közben hallgatta a Lajos – sántító, és néha megcsosszanó – lépteinek távolodó zaját.
Irma, évek óta talán először nézett előre a tekintetével, igaz hogy csak a sorok végéig, de az már nagy tettnek számított.
Hamar végzett, a sor végén felegyenesedett és a nap ha nagyon akarta, megpillanthatta a fekete asszony arcát.
Akarta! – és az aranyló napfény igencsak csillogott a fekete kendővel szegélyezett sápadt-fehér arcon.
Irma az utolsó sor külső oldalán, már lefelé haladva kapálta ki a mezsgyében maradt gazt.
A sor végénél, a tőkék alól elővette a szandálját, de nem húzta fel, a feje megint lefelé hajlott és a lába önműködően lépegetett.
Már két-három telket is elhagyott, amikor hirtelen megtorpant és a szandálokat a lábaira húzta.
A Lajos gazda telke előtt lelassult léptekkel haladt el, a feje már nem hajlott a föld felé, és a hazafelé vezető út további részén sem.
Szép egyenletes léptekkel haladt az úton, pedig érezte, hogy amit a bugyija nem tart fel, az a nedvesség végig csurran-kenődik a combjain.
Odahaza meg izzadt testét, a langyvizes zuhany alatt igyekezett megszabadítani a por-verejtékkel keveredett szennytől.
Nem csinált igazi fürdést, mert az esze folyton a gazda szavainak értelmén járt, azokat próbálta értelmezni; háromszor kopog…, nem evett sok főtt ételt, rendes ebédet…, ha beengedem, de hellyel, étellel nem kínálom, akkor …
A fejét olyan hirtelen kapta hátra, hogy az nekicsattant a zuhanyfülke falának, de hát nekem nincs itthon semmi élelmiszerem, mert egyedül én sem…
Nagy igyekezettel törölközött, és mert más nem volt kéznél, hát fekete színű váltóruhát vett magára, de a fehérneműje, az makulátlanul hófehér volt.
Karjára kapta a bevásárlószatyrát, és indult egy lépésnyit, meg fordult is vissza és fehér bőre még sápadtabbra változott.
Te jó isten, a dél már elmúlt, most kettőig, vagy négyig ebédszünet…? nem is tudom, de délután nincs nyitva a bolt.
Hirtelen megiramodott és a hűtőszekrényhez lépett, az ajtó mögött üres polcok sorakoztak, a fagyasztórészben nejlonba csomagolva egy tyúk aprólékai árválkodtak.
Tyúk! Irány a Mari boltja!
Úgy egy negyed óra alatt ért le a falualja kisboltjába, ahol egy szegről-végről rokonasszony volt a boltos.
Nem bajlódott a bezárt bolt ajtajával, hanem a kiskapuhoz lépett és máris az udvarba járt, csak ott kezdett kiabálni.
Mari, Marikám! – gyere elő, merre vagy?
A rántással bajlódok, jöjjön be Irma néni ide a konyhába.
Bajban vagyok Mari! – amúgy meg adjon neked az Isten jó egészséget, meg boldogságot.
Köszönöm, és viszont kívánom, de mondja már, ha eddig eljött, mi az a nagy baj?
Szóltak, hogy vacsorára vendég jön, nekem meg nincs otthon semmi ehető, még kenyér sincs.
Arra gondoltam, hogy ha eladnál egy tyúkot, meg egy kiló kenyeret, talán megoldhatnám a vendéglátást.
Jól van Irma néni, már kész is a rántás, bekevertem a főzelékbe, takarékra veszem a gázt, osztán mehetünk is a karámba.
A kenyeret a magaméból adom, mert az már elfogyott, a tyúkért meg ad majd a zöldségekből egy kosárnyit, akkor legalább tudom, hogy a gyerek nem vegyszert esznek.
A korom színébe öltözött Irma a haza vezető úton elégedettséggel és nyugalommal tekintett előrefelé.
A leforrázott tyúk hamar megkopaszodott, a felfogott vér, máj, húsaprólék, és nyesedékháj egy kis lábasban sült.
A lábak, nyakak, szárnyvégek, és a comb alsó darabjai arra vártak, hogy levessé változzanak, csak a zöldségeknek kell még előbb lepirulni a jóízű leves alaphoz.
A levesnek a híres irmametélt lesz a betétje, és a zöldség, meg az aprólék külön tálon kerül felszolgálásra.
Az apróra vágott hájból-bőrből elegendő zsiradék olvadt ki, és még jóízű töpörtyű is lett belőle, ami meg kínálnivaló lehet egy esetleges beszélgetéshez.
A kicsontozott húst alaposan elősütötte, majd az elkészült paprikásszaftba szedegette és egybeforralta.
A paprikásnak nokedli lesz a kísérője.
A savanyúság az paprika-paradicsom saláta lesz aprított zöldpetrezselyem meghintve.
A levesnek még idő kellett, de a többi az hamar elkészült.
Amíg a leves gyöngyözve forrogatott, addig Irmának ideje maradt az ágy…, bocsánat, mind a két ágy ágyneműjét áthúzni.
Lezárta a levest, de fedő alatt hagyta.
A paprikást, meg a nokedlit betette a sütőbe, – majd tálalás előtt utána melegít…, gondolta, meg mást is gondolt.
Esteledett, de még nem sötétedett…, még a sötétség előtt átmegyek hozzád,…, vajon tényleg átjön, vagy az a dolog csak úgy egyszer – megesett – aztán kész?
Nem akart válaszolni a saját kérdésére, hanem nagyon is sietve fürdeni ment és sarkig nyitva hagyott minden ajtót a bejáratig…, ha mégis előbb jönne…!
Régen fürdött ilyen alaposan és most, nem is a maga, hanem…, talán más örömére tette!?
Törölközés után egy röpke pillanatig a tükör elé állt, de onnan a szeme igen kritikus pillantásai elől inkább ellépett a teste.
Váltás fehérneműt és fekete szoknya-blúz felsőruhát vett magára, de a fekete fejkendő az most már elmaradt.
Megint a tükörhöz lépett és eligazgatta a haját, amit – annak elhanyagoltsága – miatt elég nehezen lehetett formára fésülni.
Már éppen feladta a fésülködés tortúráját, amikor kopogást hallott…, a harmadik koppanásra a fésű kiesett a kezéből – nem vette fel.
Mire Lajos gazda újat koppanthatott volna már kinyílt az ajtó.
Lajos értő orral szippantott egyet, és csak azután köszönt.
3.)
Agy Isten Irma!
Agy Isten Lajos! – kerüljön beljebb, talán erre a konyha felé, oszt foglaljon helyet…, de oda…, arra az ablak felőli asztalvégre.
Régen az én helyem volt, de mostanra ide szoktam, mert itt minden közelebb van, meg egyedül is vagyok.
Lajos a mutatott székre ült, Irma meg odalépett és a terítékről leemelte a terítőt.
Azt gondolom Lajos, hogy ebédeljünk előbb, aztán kerítsen sort a szóra, ha lesz hozzá kedve.
Ebédeljünk Irma, mert tegnap délután óta én egy falatot sem ettem.
Igaz, vízből annyit lenyeltem, mint egy tejelő tehén, vagy talán többet, mert még a csordakút vizéből is megittam egy vedernyit, az még most is a hasamban lötyög.
Ötórányit főttem a traktoron a kalickába, és a szálló por miatt még ajtót sem nyithattam. Szélcsend volt, ezért a port semerre sem fútta, csak rám szállt mind.
Na! – jó, hogy nem láttad azt a vizet, amit lemostam magamról mielőtt eljöttem, pedig a csordakútnál már előlegbe, öt vödör vizet öntöttem magamra. Aztán még kettőt otthon, az állatok etetése-itatása közben.
Együnk Irma, hacsak nem akar…
Irma nem akarta, és gyorsan teleszedte a levesestálat tyúkhúslevessel, amibe az irmametélt belefőtt.
Lajos tányérját udvariaskodó merítéssel szedte meg, de csak úgy három merítőkanál – kínálásnyival – és már fordult is, egyik kezében a zöldségekkel teli, a másikban meg a főt húsos tál volt, azokat lerakta Lajos elé az asztalra.
Lajos már megemelte a kanalat, de nem merítette bele a levesbe.
Irma, ha te nem szedsz magadnak, akkor én egy falatnyit sem eszek.
Ma már voltam én ökör, mert magamba ittam, de enni, azt már nem, mert az egyedüllét, az már régen elvette az étvágyamat.
Na, mi legyen?
Az lett, hogy mire a gazduram elhallhatott addigra Irma már meg is szedte a maga tányérját, és asztalhoz ült, végül is nem a szemközti oldalra hanem a Lajos mellé, annak jobbja felől.
A második kanálnyi leves után Ima megszólalt – adnék csípős paprikát, van csípős is, meg nagyon csípős is, de én sajnos nem szeretem az ízét, egyen ha akar, meg ha mást nem akar csinálni – csak enni, meg beszélni.
Köszönöm az ajánlást, meg a figyelmeztetést is, de! – én sem az italt, sem a dohányt, sem az eltúlzott étel-ízeket nem szeretem, még a csípőset sem.
Ami meg azt illeti, van szándékomban beszélni is, meg, ha te is engeded, akarod, akkor mást is szeretnék csinálni.
Az a déli, az még csak ízlelőnek is kevés volt, nemhogy kóstolónak.
Irma nem szólt, de elégedetten szusszantott és nekilátott a levesét kanalazni.
Lajosnak a kanala nem volt nagyobb, mégis előbb végzett, és illendően megkérdezte, hogy szedhet-e, kérhet-e még egyszer a levesből. Irma nem szólt csak nekilátott kiszedni a Lajos tányérjára a zöldségeket, húsokat, és tetejükre a gőzölgőn meleg levest.
Aztán pedig a sajátjába is pakolt zöldséget, meg az aprólékból nyakat, fejet és a „sárkaparót”.
Látom Irma, hogy asszony módra te is csak a „senkinek kellő” falatokat szeded magadnak.
Irma hátra dőlt a széken, de még a kanalát is letette – amióta egyedül vagyok, még ezt a senkinek kellőt sem ettem, mert nem volt kinek főznöm.
Most pedig boldogan eszem az aprólék alja részét is, mert van, aki eszik velem, és úgy látom, hogy a gazduramnak igen nagy étvágya van.
Van Irma, de azt hiszem, hogy egy kissé elszámítottam magam, mert lassan engednem kell a beszorított nadrágszíjon.
Csak annyit egyen gazduram amennyi jólesik, mert az a falat, az később is megvárja, de a rosszullét az mindennek a kedvét szegi.
Szó nélkül ettek tovább, és Irma kétszer is elpirult, amikor a tekintetét a Lajos arcára vetette.
Egyszer, mert jólesett neki a gazduram hatalmas étvágyában gyönyörködni, másszor meg, mert arra gondolt, hogy amit a szőlőben csináltak, azt hogyan lehet megtenni az ágyban.
A tányérok kiürültek, a csontkupac pedig szépen megnőtt.
Lajos a csontkupaccal szemezgetett mielőtt megszólalt – Irma kedves, nekem a kutyám már egy éve száraz étken, meg konzerven él, ha nem gondoltál másra elvinném neki a csontokat, had ízlelje a főzetedet, aztán ha átjössz, akkor talán kezet csókol, és nem ugat meg téged.
Már indulsz is Lajos? – nem is kóstolod meg a másodikat, meg a desszertet?
Nem indulok, ha nem küldesz! – de én most kóstolni sem kóstolok, mert ha megmoccanok, akkor talán ki is szakadok.
Irma elkezdte eltakarítani az elhasznált edényeket, és a megmaradt ételt, de Lajos halkan dörmögő hangja megszakította a tevékenykedését.
Irma! – édes Irma, talán ellent mond az előbbieknek, és mégis ha majdnem kidurranok is, de akkor is szomjas vagyok.
A testemen verejték csorog, de minden sejtemet égeti a szomjúság.
Butaságot csináltam! – már jól tudom!
Egy ballon vizet magammal kellet volna vinni. Kellett volna, de akkor – délben – hol járt az eszem?
Oh-igen, emlékezek már, valami csodás élmény apró részletein elmélkedtem, és nem a valóságon.
Irma fel alá lépegetett a konyhában és a kezei folyton tevékenykedtek.
Kétpercnyi idő alatt készült el a citromleves, limonádé, egy kiskanál só és két púpozott evőkanálnyi cukor segített ízesíteni.
Irma két poharat fogott a kancsó mellé és visszaszólt az ajtóból – kérem, gazduram jöjjön ki a padra az ablak alá, ott izzadhat is, és ha még tudja elmondhatja, hogy miért is jött.
Lajos a kerti padra ült, Irma meg egy ollóval a fűszernövények között serénykedett.
Az üdítőital íz-világát a borsmenta, a kakukkfű, és a szagos müge állította össze, mert hozzáadták a hatásukat és az illatukat.
Néhány fordulatnyi kevergetés után Irma egy pohárnyit öntött a gazduramnak, és egy aprócska mennyiséget magának.
Lajos kiitta a pohár tartalmát, Irma meg ízlelgette, és aprócska kortyokba nyeldeste.
4.)
Irma kérlek, ülj ide mellém erre a padra és ne nézz rám – vagy inkább majd én nézek másfelé, mert nekikezdek a mondani valómnak.
Kezdjen neki gazduram, mert ha nem mondja ki a szót, akkor hajnalig is itt ülhetünk.
Mondom Irma – csak nem szokásom a beszéd, és most még igen nagyon zavarba is vagyok ráadásul.
De mondom! – csak arra kérlek, ne szaladj el a szavaim közben, hanem minden szót hallgass meg!
Aztán meg úgy is döntened, szólnod kell mert különben ideszáradok a padodra.
Na, hallgatom! – beszéljen!
Beszélek, de ne nézz énrám – kérlek.
A dolog ott kezdődött, hogy élt egyszer úgy huszonhárom éve ebbe a faluban egy legényember.
Az édesapja – valami Varga nevű – egy este elküldte a legény fiát a szomszédba – valami Szabó nevű emberhez – hogy vigyen, vagy hozzon valamit, azt én már nem tudom.
A legény egyenesen ide ment ebbe a kertbe, hiszen a kiskapu nyitva volt, de a gazda meg sehol, pedig szólítgatta szorgalmasan a fiú.
Itt a padnál fény világított ki az ablakon, hát ide lépet az a szerencsétlen és még be is leselkedett az ablakon.
Ahogy bepillantott, meg is merevedett, de olyannyira, hogy ha akart volna, akkor sem tudott volna ellépni az ablakkerettől.
De nem, is akart! – ez az igazság, hiába szépíteném – lesett tovább, ha már megmozdulni úgy sem tudott.
Na, most aztán igazán nem nézz erre Irma! – mert kimondom, hogy mit lesett a legény.
A konyha közepén egy széken, egy nagy bádoglavór volt tele vízzel, és abba egy lány a haját mosta.
De hogyan!? – édes Istenem, kérlek, had nézzem még egy kicsit azt a látomást, mert az volt az bizonyos.
A lány kicsavarta a haját, és vizet öntött rá úgy öblítette, aztán csavart és öblített megint.
Felegyenesedett! – a haja köré törölközőt csavart, meg előrehajol, és azt a két csecsét kezdte fürdetni, szappanos kézzel kényeztetni.
Aztán megint felegyenesedett, és letolta a derekáról a szoknyáját, meg a bugyiját!
Az a legény már elveszett akkorra, de ő még nem tudta, mert azt hitte, hogy ha elszalad, elmenekül, akkor az emlékeit is elhagyhatja.
Hát nem!
Azok soha nem maradtak el a legénytől, soha! – egyetlen pillanatra sem!
A legény tudta, hogy a lány két jó évvel idősebb, meg azt is, hogy talán nem is neki szánják.
De minden nap elhatározta, hogy megy és megkéri a lányt, hogy azon túl csak őt szeresse.
A múló órákból napok, azokból hónapok lettek és a lány, az meg férjhez ment.
Üthette a fejét a falhoz az a legény, de az időt vissza – azt bizony nem csinálhatta.
Két esztendővel később feleségül vette a Gizit, az meg még abban az évben gyereket, egy fiút szült.
Akkorra annak a hajdani lánynak már lánya volt, később meg még egy.
Aztán a múló évek évtizedekké lettel, és meghalt a Béla, annak a lánynak a férje. Az asszony meg gyászolta, feketébe járt, és lassan talán még a lelke is fekete lett.
Tavaly ősszel, hosszas betegség végén a rák, elvitte annak a hajdani legénynek az asszonyát, a Gizit.
A legény akkorra már nem volt legény, és sánta is lett, mert egy tehén úgy két éve még nyomorékká rúgta a jobbik lábát.
Viszont az ablak mögötti látomáslány egyre inkább életre kelt.
A hajdani legény – vagyis én – naponta elhatároztam, hogy megyek és eléd állok, azt még most sem tudom, hogy ha majd megteszem, akkor majd mit is mondok.
Ezért aztán nem is álltam eléd!
Ma reggel megláttam, hogy kimész a szőlőbe, nekiiramodtam – ahogy a rossz lábam bírta – és utánad mentem.
Hogy én mit kapáltam, azt nem tudom, de még megnézni sem merem, azt viszont jól láttam, hogy neked rövidesen elfogynak a soraid.
Mit tegyek?! – egy szó sem jutott az eszembe! De mentem! – egyszer már mulasztottam és elveszítettelek!
Nem szóltam, csak cselekedtem! – ha a te szavad most a végemet akarja, hát legyen úgy!
De mielőtt szólnál, tudd hogy az életemet adnám, ha az akkori este, vagy a mai dél megismétlődhetne, azért az életet adnám – akár ebben a pillanatban!
Most már rám nézhetsz Irma – ide a szemembe mond, hogy mi lesz a sorsom!
Irma belenézett a Lajos szemeibe, és ott a kétségbeesés és a remény viaskodását látta.
Irma pedig nem szerette nézni a mások szenvedését, ezért most nem szólt csak úgy derékból elfordult, és a szája rácsókolt a gazduram szájára.
De igen alaposan csókolt és meg is ismételte.
Aztán anélkül, hogy elhúzta volna az ajkait a férfi szájától beszélni kezdett.
Azért a mai délért, ha az megismétlődne, azért én is az életemet adnám.
Csókol Irma és csókolt Lajos!
A szenvedély pedig úgy izzott a testükben, hogy az talán még a napnál is fényesebben világított volna, ha nem takarta volna el azt a fényt a ruhájuk.
De eltakarta! – igaz nem túl sokáig, mert Irma megmoccant, felállt és maga után intette a férfit.
A küszöböt átlépve már vetkőzni kezdtek. Irma a hálószoba irányába lépkedett, a Lajos pedig iparkodva követte.
A délben történteket felülírta az este éjfélig is eltartó történéssorozata.
Irma meg még az éjféli harangszó előtt kikászálódott az ágyból és a fürdőszobába ment.
Vízcsobogás, és más hangok jelezték, hogy alapos tevékenységet végez, aztán csendben megnyílt az ajtó és kilépett, de a kezével azt intette hogy átadja a helyét.
Később, amikor Lajos lépett ki a fürdőből őt Irma egyből a konyha felé irányította – gyere, menjünk, vár még ránk a vacsora és a szomjúság is erősen kínoz.
Indultak, úgy meztelen testel de az előszobában Irma visszafordult.
Várj, így mégsem ülhetünk asztalhoz – várj, rögtön jövök.
A visszatérő asszonyon köntös, a karján meg egy szétterített lepedő volt.
A lepedőt fejkendőformára hajtotta és Lajos dereka köré csavarta, a lepedővégeket egymás alá gyűrte.
Kissé megcsúszott a keze, és véletlenül belesimult a férfitest férfi része a markába. Nagyot szippantott a levegőből, amikor elengedte, érezhetően nehezére esett a mozdulat.
Megették a vacsorát, és közben elfogyott egy korsónyi jól lehűtött limonádé.
Az asszony megpróbált felállni és összepakolni a maradékot, de a mozdulatát megállította Lajos mélyen dörmögő hangja.
Még nem mondtál semmit Irma, még nem hoztad meg az ítéletet – élet vagy halál?
Nagyon buta maga Gazduram, és te sem vagy sokkal okosabb Lajos!
Hát nem kihirdettem az ítéletet? – igaz, nem szavakkal, hanem csak úgy, egyszerű tettekkel.
Nem is egyszer, de talán háromnál is többször ítélkezetem! – és azt hiszem te is elfogadtad azokat az ítéleteket.
A nyomoréklábú Lajos olyan gyorsan állt föl és ölelte karjaiba Irmát, hogy az ha akart volna akkor sem tudott volna menekülni.
De nem akart! – hanem kifejezetten nagy igyekezettel simult bele az ölelő karokba. Lábai nem érintették a földet, de a teste mégis az ágyba került és ott azonnal beszorult a férfitest alá.
De az a beszorulás, az nem a szorult helyzet szorultsága, hanem az a keresett és megtalált gyönyör testet és a lelket örvendeztető boldogságérzete volt.
A testek azok úgy maradtak, de a lelkek elreppentek álomországba és ott folytatták, amit a valóság, abbahagytak a megfáradt testükkel.
Megállíthatatlanul eljött reggeli négy óra abba a szobába is, igaz, egy pillanatig megállt a küszöbön – gyönyörködött a látottakban – de aztán átlépte.
Lajos moccant megérezte a megszokás idejének eljöttét, ha kelni kell hát keljünk, de moccanás ráébresztette a valóságra.
Nagy erő kellett volna ahhoz, hogy elválassza a két testet és neki akkora ereje nem volt.
Kipróbált néhány mozdulatot, de annak az lett a következménye, hogy Irma ébredező teste is mozgolódni kezdett.
A két test mozgolódásából pedig valami igen jó dolog sült ki – vagyis nem kisült, hanem elsült, de ez már csak szófacsarás.
Amikor a lélegzetek konszolidálódtak, Lajos dörmögve megszólalt.
Én megyek Irma, de szeretném, ha átjönnél, és ott reggeliznénk.
Meg kellene nézned, hogy mit tudsz használni abból, ami a kamrában, meg a hűtő és a fagyasztóládákban van.
Nekem most mennem kell, mert a marhákat, meg a disznókat etetni, itatni meg ganéjozni kell, de a tyúkoknak is dobok valamit.
Sajnos velük rosszul bánok, mert hihetetlen, de félek tőlük.
Édesanyám, az apám, meg a Gizi etette takarította őket, én a közelükbe sem megyek, ha nem nagyon muszáj.
Lajos, kérlek egyél valami keveset legalább, ne menj éhgyomorral!
Megyek Irma, mert én ezt így szoktam meg, és most még késésben is vagyok.
Én megyek, de arra kérlek, te majd gyere! – nyolc órára gyere, akkor megmutatok mindent, és te reggelit is készíthetsz.
Együtt eszünk, és a jövés menés megspórolt idejéből talán…!
Úgy lett!
Legutóbbi módosítás: 2019.12.15. @ 14:02 :: Bereczki Gizella - Libra